Ha nem nyílik a futó...
Nevezzük Karcsinak. A szomszéd repülőtéren dolgozott
a toronyban, és finoman szólva nem volt túl népszerű. Persze a kollégái
meg se próbáltak finoman szólni róla, hanem mondták, ami telt a szókincsükből.
Hogy Karcsi folyton parancsolgat, hogy beleszól abba, amihez semmi
köze, hogy a katonaságnál hiszi magát, hogy nem fogott rajta a rendszerváltás,
és így tovább. Karcsi azonban nem nagyon figyelt az ilyesmire, tette
a dolgát, úgy, ahogy ő jónak gondolta.
Mi, pilótatanoncok rettegtünk Karcsitól. Ha meghallottuk,
hogy ő van a toronyban, inkább sarkon fordultunk a levegőben, és célba
vettünk egy másik repülőteret. Ha mégis a karmai közé kerültünk, akkor
egymás után kaptuk a megrovásokat, és sosem hallott szabályok betartását
követelte tőlünk. Tehette, mert nem voltunk eléggé felkészültek ahhoz,
hogy vitatkozzunk vele. Húztuk hát a nyakunkat befelé, és igyekeztünk
mielőbb odébbállni.
Történt egyszer, hogy hétágra idő volt, én meg otthon mérgelődtem,
hogy miért nem a repülőtéren vagyok inkább? Légszomjjal küzdve bekapcsoltam
a rádiót, és irigykedve hallgattam, hogyan repülnek a többiek. Sovány,
de vigasz volt, hogy Karcsi hangja szólt a rádió boldogabbik végén,
a másikon meg a sok szerencsétlené, akiket idomított. Már persze csak
azt, aki hagyta magát, mert a tapasztaltabb pilóták vissza-vissza
szóltak neki.
Így ment ez egy darabig, mígnem valaki azt találta mondani, hogy
ő most szívesen leszállna, de hát nem nyílott ki a futója. Talán elrepülne
a torony felett, néznék már meg, hogy tényleg-e? Elrepült, megnézéték,
és tényleg: a nyavalyás kerék ott volt félig becsukva, félig kinyitva.
Karcsi elküldte a repülőt egy nagy körre, hogy ott próbálgassa kinyitni
a futóját, a többi gépet meg eltakarította az útból. Mire visszajött
a gép, már az egész reptér az övé volt, de a futó csak nem akart kinyílni.
Karcsi elkezdte interjúvolni a pilótát:
- Próbáltad a normál futónyitást?
- Próbáltam.
- A vésznyitást?
- Azt is.
- Jól van, akkor figyelj, és csináld, amit mondok! - és elkezdte sorolni,
hogy a pilóta mit és hogyan kapcsolgasson.
A válasz kicsit feszült, de határozott hangon jött. Olyan ember hangja
volt, aki tudja, mit beszél:
- Karcsikám bazmeg, ne szórakozz velem, tíz éve repülöm ezt
a típust, végigcsináltam vele mindent, amit kell, de a futó nem nyílt
ki. Elromlott, kész, ennyi.
Egy pár pillanatig igen hangos csend volt a rádióban...
Közbevetés
Elmondanék itt néhány dolgot, hogy azok is örülhessenek a történetnek,
akik kevéssé jártasak a kisgépes repülés világában.
Először is, a toronyban ülő forgalomirányítótól (természetesen
mindnek Quasimodo a gúnyneve) egyáltalán nem várható el, hogy ismerje
a körülötte repkedő gépek kezelését, hibaelhárítását. Annál inkább
elvárható ez a pilótától. A pilóta is elvárja magától, többek közt
pont ezért tartja magát pilótának. Nem könnyű tehát jól reagálni
arra, ha a repülőtér nyilvánossága előtt - mindenki tudta, hogy
százan fülelik a rádiót - a tornyos arra célozgat, hogy a pilóta
úr esetleg nem tudja kezelni a repülőgépét.
A másik dolog a két szereplő viszonya. A toronyban ülő ember
itt nem irányító, hanem tájékoztató szolgálatot lát el. Nem ad engedélyt,
nem tilt, nem parancsol, hanem kérdez, válaszol, javasol. Szervezi
a repülőtér forgalmát, anélkül, hogy joga volna utasításokat adni.
A pilótának még forgalmi kérdésekben sem kell engedelmeskednie neki,
a repülőgép kezelését érintő kérdésekben meg aztán főleg nem. A
gépen a pilóta felel mindenért: hogyan is adhatná át ezt a felelősséget
másnak?
Közbevetés vége
Karcsi - miután a pilóta közölte vele, hogy olyasmibe ütötte az orrát,
amihez semmi köze - pontosan ott folytatta, ahol abbahagyta:
- Jó, akkor figyelj! Mondom, hogy mit csinálj!
És Karcsi mondta, a pilóta csinálta, a futó pedig fél perc múlva
kint volt. Hogy mi volt a megoldás? A tehnikai részletekre már nem
emlékszem, de a rádiózásból kiderült, hogy a pilóta pontosan követte
az előírásokat, s ez mégis kevésnek bizonyult. Karcsi megoldása annyival
volt több, hogy előbb mindent, még a futótól látszólag teljesen független
dolgokat is alaphelyzetbe tett, és onnan kezdte újra: előbb a futócsukást,
aztán a futónyitást. Valahogy úgy, ahogy mi újraindítjuk makrancoskodó
számítógépeinket.
A sikeres leszállás után a pilóta még felszólt a toronyba:
- Karcsi bácsi, milyen pezsgőt szeretsz? - mondta, alig
egy perccel a "Karcsikám bazmeg" után.
Aztán végetért a pilótasuli, és attól kezdve csak elvétve találkoztam
Karcsival. Egyszer nekem is segített: nem is kicsit és nem is akárhogyan.
Mire észrevettem, hogy ebből még baj is lehet, addigra ő már megoldotta
a helyzetet. De jót azóta se nagyon hallottam róla, és ennek is biztos
meg van az oka. Éppen ezért le se írom a nevét: hadd haragudjék rá
zavartalanul, akinek ahhoz van kedve.
