|
Leonidák
Cohen, a bűvész A Hallelujah című Cohen-dalról beszélek, annak is a közismertebb, 1984-es változatáról, ami a Various Positions lemezen jelent meg. Ebben van a bűvésztrükk: a szövegnek és a zenének olyan mértékű összefonódása, egymásramutogatása, amihez foghatót máshol nem is találok hirtelen. Persze nem ritka dolog, hogy a szöveg megszólítja a zené(sz)t, és megmondja, mi következzék. A legegyszerűbb eset az egy-két, egy-két-há-négy, meg a C'mon George!-féle felkiáltások.A teljesen agyament instrukciók sem ritkák: a Spick and Specks-ben Barry Gibb például akkor kurjantja el, hogy Everybody!, mikor az everybodynak már semmi énekelnivalója nincs, maga Gibb is abbahagyja pár ütem múlva. A zeneipari folyamatirányítás eszköztárának csókosai ezek. Míg a többi eszköz - kotta, set list stb. - a háttérben robotol, őket valami okból nyilvánosságra érdemesnek ítélte az előadó. Ezek a felkiáltások néha a mű szerves részévé magasodnak, de mindhiába. Maradnak, amik voltak: szolgálati közlemények. Az eggyel elvontabb szinten azonban már nincs semmiféle verbális karmesterkedés, a zenei szakkifejezések kizárólag művészi megfontolás alapján jelennek meg a szövegben. Ilyen a B-A-C-H fúga, a Do-Re-Mi a Sound of Music-ban, vagy éppen - hogy egy Cohen-közeli példát is hozzak - Zorán énekli, hogy "ebben a dalban van négy akkord..." Az utóbbi példákban a cím, a szöveg valami technikai, zeneszakmai dolgot közöl arról, amit éppen hallunk. Kicsit idegen testnek is hat, hiszen mi dolga a MŰnek holmi hangjegyekkel meg akkordokkal? Nem volna szép ha égre kelne... de csitt! Maga a művész tűzte az égre őket, úgyhogy jobb, ha nem szól bele az avatatlan. Cohen is ilyenre vállalkozik: a szövegben elmondja, mit játszik a zene. Lássuk, hogyan. Innen ide másolom a kérdéses szöveget, meg az akkordjait, történetesen C-dúrban:
Cohen lediktálja nekünk, hogyan szól Dávid király titkos himnusza. Úgy kezdődik, hogy 'the fourth the fifth', vagyis a skála 4. és 5. foka, ami C-dúrban F- meg G-dúr. Természetesen ez a két akkord hallatszik a kíséretben. Majd a minor fall and the major lift következik, ami az A-moll akkord leszállított, és a D-dúr felemelt tercére utal. A kicsiről és nagyról eszünkbe jutnak Dávid király történetei (ha nem az ószövetségből, hát Hellertől) ahol a törpe legyőzheti az órást, közben pedig szól az égre törő zene: előbb az apró moll, majd a magasztos dúr akkord. A mutatvány sikerült, a közönség lenyűgözve tapsol és énekli a halleluját. Aztán egyszer megmutattam Cohen elmésségét egy barátomnak, aki - velem ellentétben - nem csak hallgatja a zenét, de ért is hozzá. Szellemes, szellemes, mondta, de hát az utolsó akkord nem dúr. Csak látszólag, formailag az, lényegét, természetét, viselkedését tekintve nem. A "major lift" három szótagját ugyanis Cohen d-c-d hangokon énekli. Ez a két d hang pedig az F-dúr akkordot elviszi a párhuzamos mollja felé, d-moll hetest csinál belőle. (Ha kedvünk van, mondhatjuk F-dúr hatosnak is, de az erős moll-jellegen ez se segít.) Cohen természetesen megtehette volna, hogy ott tényleg dúr szóljon, például ha az F-dúr helyett D-dúrt játszik Nem tette, és csak találgathatjuk, miért nem.
Hát, csak ennyi. Ha valaki ezek után úgy gondolja, hogy itt egy törpe próbálja bökdösni egy óriás oldalát, az talán nem olvasta el a fejlécben hivatkozott tájékoztatót az elemzés kockázatairól. 2008
Leonidák
|
|||
