Nemzeti paprikáink

Úgy áll a dolog, hogy gasztronómiai hazaárulást követtünk el. Igen, te is. Meg persze én is. Ismerjük be: ezt nem kenhetjük másra, csakis mi tehetünk róla. A paprikakrém ártatlan. Jókor volt jó helyen, de ezt nem lenne méltó a szemére vetni.

Ha mindenáron bűnbakot keresünk, fogjuk a pincérre! Elvégre ő tette az asztalunkra a krémet! Miért? Tán mert elege lett abból, hogy a kedves vendég nem tud bánni a szárítottal. Csövessel, cseresznyével, macskapöcsével - egyikkel se. Egy felet tesz a tányérjába, kettőt pedig szétmorzsol. csupa paprikamag az abrosz utána. De most megkapja a magáét a vendég úr! Kaparászhatja beszáradt kiskanállal a beszáradt krémet, ha van hozzá gusztusa!

Vagy talán a szárított paprikából lett elege a pincérnek? A félvállról vett paprikafüzér ugyanis bosszúálló fajta. A párás konyhában penészedik, a vendégtér falán lógatva porosodik, mosástól felpuhul és kezdi újra a penészedést. Vagy higyjük el, hogy az ÁNTSZ emelt szót a fali porfogók felszolgálása ellen? Még ha így volna is: egy pincér ezer módot talál, ha akar, hogy az az egy szem paprika valami higiénikus módon a tányérunk mellé kerüljön.

Szóval, a pincér benne van nyakig, de ettől mi még nem lettünk ártatlanok. Miért nem tiltakoztunk a kenőcs ellen? Miért nem követeltük vissza az asztalra nemzeti kincsünket, gasztronómiai kultúránk sarokkövét, kurucságunk utolsó (többé-kevésbé) szalonképes bizonyítékát? Elfelejtettük már, hogy ezzel riogattuk a labancot hatvannyolcban, a balatoni halászcsárdában? Labancon most persze nem egy világotjárt salzburgit kell gondolni, hanem mondjuk Frau Schulzét Heuligenkreutzból, aki életében először jár külföldön, és uborkánál erősebbet még nem evett.

Mi bezzeg faltuk a csersznyepaprikánkat, és roppant büszkék voltunk rá. Aztán kóstoltunk kínait, mexikóit, arabot, indiait, és büszkeségünk rögtön macskányira zsugorodott. Nem csak azzal kellett szembesülnünk, hogy a világ minden szegénye csípősebbet zabál, mint mi, de a tudósok elébünk tolták a Scoville-skálát is. Ebből aztán kiderült, hogy Castro szelíd báránykái (ananászlikőr, fehér rum, Guantanamera) egy virágillatú paprikát termelnek és szopogatnak (habanero), ami százszor (szó szerint százszor) erősebb a mi cseresznyepaprikánknál. A megroppant büszkeség résein pedig lassan elkezdett befelé szivárogni a krém.

Régen volt már, minek ezt felemlegetni? Rendes ember nem rúg döglött oroszlánba, pláne, ha ő maga az. Hát azért, mert jött ez a sörreklám, megragadta a dicső múlt romjait borító vörös anyagot (ajánlott kísérőzene) és felhúzta a zászlórúdra. Ezentúl ne csak együk, szeressük, de legyünk rá büszkék is! Ott a helye a nemzeti kincsek között, méltó társa lett a bajai halászlének, a makói hagymának, a Tokaji aszúnak. Vagyis hát inkább a bajai halászlékockának, a makói hagymapornak és a Tokaji aszú tablettának, de ilyen kicsinységen ne akadjunk meg.

Mondom, nem a paprikakrémmel van a baj. Sőt! Pont a krém az, ami bebizonyíthatja az ártatlanságunkat, és elhozhatja a szárított paprika reneszánszát. Mert ha megkóstolod a krémet, kiderül, hogy azt nem az erős ízek kedvelői szavazták be az asztal közepére, merthogy a krém nem erős. Legalábbis nem erősebb, mint amennyire sós. Ha annyit használsz, hogy igazán erős legyen, olyan sós lesz, hogy nem bírod megenni. A krémmel kezelt étel tán erős Frau Schulzénak, de egy tőrőlmetszett kurucnak a lódingja se rezzen tőle.Ha pedig négy-öt kuruc összehajol, és elkezdik követelni a szárított paprikájukat, akkor van remény.

Ujjongass ma, öröm! él magyar, áll Buda még!

2010.