Egy kis fekete mágia:

Az ételek elkészítése

Mit mondhatnék, ha egy szép napon kapnék egy levelet, valami ilyesmit: "A kísérleted eredménye számomra teljesen értékelhetetlen, hiszen nem voltam ott, amikor az ételek készültek, nem ismerlek téged, fogalmam sincs, meg tudsz-e főzni egy rendes pörköltet vagy gulyást."

Mivel nem hívhattam meg mindenkit a konyhába, megpróbálom minél pontosabban leírni, hogyan készültek az ételek. Nem azt állítom, hogy ezeket az ételeket így kell főzni, csak azt, hogy én így főztem. Az olvasó ebből következtethet arra, miféle ételeket hasonlítottak össze az ítészek.

A nyersanyagok

A két ételt puha hátszín és feketepecsenye keverékéből készítettem. Hogy miért nem lábszárból? Azért, mert amikor kierült, hogy mindenki ráér az adott napon, akkor éppen nem volt. Nemhogy lábszárat nem kaptam, de egyféle alkalmas húsból sem sikerült szükséges mennyiséget összeszedni. Az említett két húsdarab viszont biztatóan nézett ki, és be is váltották a hozzájuk fűzött reményeket.

A hagymáról máig nem tudom miféle típus volt, ezen a téren feltétlenül továbbképzésre van szükségem. A sertészsír igazi, zsírpapírba csomagolt darab volt. A kávéscsészékben tehát (Szent Koleszterin!) olvasztott sertészsír van. Ez megér néhány szót.

A paprika kalocsai édes és csípős fajta. Víz a csapból, a só pedig igazi kősó (semmiféle párolt tengeri finomság). Néhány szem krumplinak sajnos pinceszaga volt (lehet, hogy van rá más kifejezés is), ami később ugyancsak megnehezítette az összehasonlítást.

Az első adag kenyér szalonnásnak bizonyult, míg a második - friss, ropogós jószág - felvágva olyan kovász-szagot árasztott, hogy elnyomta a marha félszeg illatát (amit aztán két nap alatt tudtam kiszellőztetni a lakásból).

A nyersanyagokat közös előkészítés és homogenizálás után két adagra osztottam, ettől kezdve teljesen külön kezeltem őket: még a fakanalak sem találkoztak.

A főzés

A hagymával kezdtem, hogy a húsok azonos ideig puhuljanak. Egy kockányi hagymával kipróbáltam, forró-e már a zsír, forró volt, bele a többit. Vigyáztam, hogy úgy veszítse el a víztatralmát, hogy közben ne égjen meg. Mikor a hagymadarabkák sárgásak lettek, és a víztől megszabadulva könnyebben mozogtak a zsírban, le a tűzről a fazekat, bele a paprikákat, egy-két keverés, bele a húst, keverés, és vissza a tűzre.

Ekkor tettem fel a másik lábast amiben egy kupacban volt zsír, a hagyma, a hús, a paprika, a só és egy kevés víz. Ezzel a továbbiakban már nem törődtem, csupán néha ránéztem, jól érzi-e magát.

A pörkölttel annál többet kellett foglalkozni. Olyan lángon pároltam, hogy a víz, amit a hús engedett (merthogy vizet nem tettem rá) elpárologjon. Mire a húsok között a mélyben megcsillant a zsír, addigra kialakult a marhapörtköltre jellemző sötétbarna, mártásszerű szaft. Ekkor már néha hozzá kellett tennem fél-fél deci vizet, és folytattam a párolást, egészen addig, amíg az ízében meg nem jelent az a savanykás karakter, amely a marhapörköltet megkülönbözteti a marhafőzeléktől.

Nagyon különös érzés, egyfajta tudathasadás volt egyszerre főzni a két ételt. Az egyiket megkínozni, hogy szinte visítson, a másikat hagyni, hogy saját kedve szerint főljön-párolódjon.

Ahogy az ételek készültek, engem utolért a BISZ-BASZ. Egyre kevésbé hittem, hogy két azonos kupac nyersanyagból más ízek jönnek ki, csak azért, mert másképp kavargatom őket. Ráadásul ezt a különbséget olyanoknak kell észrevenniük, akiknek nincs különösebb gyakorlata az ízlelgetésben - csak annyi, mint mindnyájunknak.

Mikor a húsok már majdnem megpuhultak, felöntöttem őket, hogy egyforma legyen a vízszint a két fazékban, majd beletettem a krumplit. Nem volt egyszerű kitalálni, meddig főzzem őket, mert a két ételben nem egyformán puhultak. Kitalálod melyikben puhult gyorsabban a krumpli? <<Megfejtés>>

Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg, hogy bemutassam a vetélkedő két szereplőjét!

Bal sarokban a pörkölt, jobb sarokban a gulyás. Harc!