Pilóta-e a siklóernyős?
A kilencvenes évek elején Magyarországra is beszökött a siklóernyő.
A Pilótacentrumban vagy negyven zöldfülű figyelt meredten. A színpadon
Simonics Péter siklóernyőoktató,
leendő világbajnok és előadóművész. Nem unatkoztunk, mert Peti egy
született mesélő, mégis mindenki azt várta, mikor mehetünk már a domboldalra,
ernyőt huzigálni. De nem. Előbb meg kellett hallgatni, hogy az ernyőnek
van kupolája, arról zsinórok lógnak, a zsinóron heveder, azon beülő,
benne pedig a hasznos teher.
Akkor kaptuk fel a fejünket, mikor ezt a hasznos terhet, ezt az
átlagosan hetvenöt kilónyi, rongyba bugyolált élő anyagot, Peti a
pilóta névvel illette. Ez annyira meglepte a társaságot,
hogy az előadás megakadt:
- Szóval, mi itten pilóták leszünk? Pár hónap alatt? Viccelsz csak,
Peti!
Peti bizonygatta, hogy igen, de mi nem nagyon hittük. Ilyenféle ellenvetéseink
voltak:
- a pilóta repülőgépben ül, nem egy rongyról lóg lefelé;
- a pilóta egy csomó kallantyút kezel, és nem két vécélehúzót markolva
idegeskedik a levegőben;
- főleg pedig - akkor ez tűnt a legfontosabbnak - a pilótát motor
húzza-vonja-emeli gépestül. Vagyis nem rohangászik domboldalakon,
ha fel akar szállni, és nem függ a szél kénye-kedvétől, ha fenn akar
maradni.
A közvélekedés az volt, hogy a "pilóta" túl nagyképű név
egy zsinórbohócnak. A pilóta, amint elhasal a kakukkfű- és birkaillatú
mezőn... ugyan! Maradjunk inkább a "siklóernyős" titulusnál!
Hosszan és erősen kritizáltuk tehát Peti nevezéktanát. Különben is,
az egészet átlátszó újoncbiztatónak éreztük: A siklóernyős mézesmadzagon
lógik, ugye, Peti?!
Azért persze jól esett a társaságnak. Ki tudja? Hátha valami igaz
belőle...
Eltelt azóta vagy tizetnöt év. Előbb hét évet lógtam az ernyő alatt,
majd elkezdtem ismerkedni a motoros repüléssel. Dehogy foglalkoztam
én azzal, hogy ki a pilóta és ki nem! Lekötött a sok új tanulnivaló,
meg az ismerkedés az új környezettel. És bár a pilóta holtig tanul
ha élni akar, meg az ébersége sem lankad, egyszer mégis eljött az
idő, amikor már otthon éreztem magam a pilótafülkében, meg az ilyen-olyan
légterekben. A kallantyúk-műszerek már nem tolakodtak előre, mint
eleinte, hanem szépen belesimultak a műszerfalba.
Persze most is vannak olyan kérdések, amiket nem könnyű eldönteni.
Például, hogy felszálljak-e ebben az időben? Vagy hogy leszálljak-e
itt, ahol még biztosan megtehetem, vagy repüljek tovább? Hogy bízhatok-e
abban, hogy a szembejövő be fogja tartani a szabályokat? Hogy a kötelezőn
túl mekkora biztonsági tartalékot hagyjak? Hogy képes vagyok-e már
erre a feladatra, vagy inkább tanulni kéne még egy kicsit? Hogy a
nálam tapasztaltabb pilóták néha homlokegyenest ellenkező tanácsai
közül melyiket fogadjam meg?
És ennél a pontnál csapott belém a déja vu. Hogy ezek a kérdések
már gyötörték az agyamat régebben is: akkor is, amikor a starthelyen
izzadtam-vacogtam, meg akkor is, amikor a fák tetejét rugdostam. Hiába
tanultam meg Petitől az ernyő kezelését, vagy a lejtőzési szabályokat,
sok fontos kérdésre nincs megírva előre a válasz. Ezek a kérdések
pedig pontosan ugyanazok, akár ernyőről, akár motoros gépről van szó.
Kilencvenkettőben még nem tudtam, hogy pilóta-e a siklóernyős. Most
azt gondolom, hogy teljesen mindegy, milyen eszközzel repülsz: akkor
vagy pilóta, ha ilyen kérdésekre kell választ adnod; és addig lehetsz
pilóta, amíg a válaszaidat a világ jóváhagyólag - vagy legalább elnézően
- veszi tudomásul.
Petit nem a világbajnokságért irigylem, hanem mert végignézheti,
ahogy a sok dombon rohangászó közül néha elemelkedik a földtől egy-egy
siklóernyős pilóta.
2006. november
